Na, hogy is kezdjem... szóval, most egy ideig nem lesz poszt. Vagy lehet, hogy soha többet nem lesz. Már úgysem olvasnának sokan, meg én is meguntam, hogy ugyanúgy ismételgessem magamat.

Kifogyott a harag, mint az üzemanyag, vagy lehet, hogy átalakult. Eddig a szavaimmal próbáltam felvenni a harcot az ellen, ami nem tetszik, mostmár az egész életemmel.

Meguntam a viccelődést, a hőbörgést, ezt a stílusú írást. Persze fontos volt, meg jó lesz majd évek múlva visszanézni, és hát változtam is, meg nem is - egy biztos, a konvenciókhoz nem kerültem közelebb, úgyhogy nem kell aggódni, nem fogom szembeköpni az egykori önmagamat a továbbiakban sem.

Úgy gondolom, hogy mi mind egyfajta önkeresésben létezünk, és a patriarchális rendszer mindannyiunkat egyformán hátráltat ebben. Egy tanácsom van mindössze a boldog élethez, nőknek és férfiaknak egyaránt: tiszta szívből le kell szarni az egészet.

Az életem mondhatni romokban, kb. semmi nem alakul úgy, ahogy szeretném, semmi bizonyosságom nincs a jövőre nézve. És mégis, ez egy nagyon boldog időszak a számomra. Így vagy úgy, eltűnnek mellőlem azok az emberek, akik hátráltatnak vagy akiknek nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. És igazából értük nem is kár.

Persze, fejlődni, változni mindig kell, nem szabad megszokásból ragaszkodni tulajdonságokhoz, azaz igazából semmihez. A nyomás mindig megmarad, hogy váljunk valamilyenné, mondjuk nőként hosszúhajú, vékony, divatos, alárendelt, odaadó stb. emberré. Ezért aztán gyorsan le is vágattam a hajam rövidre és befestettem zöldre. Persze voltak, akik rinyáltak miatta, de igazából most érzem először azt, hogy nemcsak pofázok a választás meg az önkifejezés szabadságáról.

Úgy fest továbbá, hogy el kell hagynom a hazámat. Bölcsész vagyok és még lány is... aki egyedülálló (és élvezi), irtózik az elköteleződéstől és nem tervez családot. (Legalábbis az elkövetkezendő 5 év során biztosan nem.) Itt nem terem nekem babér. A világ nagy, én meg kicsi vagyok, idő kell, hogy megtaláljam a helyemet benne. Igazából nem nagyon aggódom, lesz, ami lesz. És nem hiszem, hogy örökre megyek. Csak megpróbálok felkészülni arra, hogy jobb hellyé tegyem ezt az országot.

Legyetek jók, olvassatok rendes feminista cikkeket. Már a harmadik hullámát éljük a mozgalomnak, amelynek legfőbb célja, hogy senki ne legyen kirekesztve. Mindennap tegyetek valamit az egyenlőségért! Menjetek el tüntetni, ne szavazzatok szexista politikusokra, oltsátok be a hímsovén haverotokat, vágjatok pofán minden szexuális zaklatót! Figyeljétek érzékenyen a társadalmi problémákat. A kis dolgok is számítanak.

Hallgassátok meg Amanda Palmert. Vagy Emma Watsont.

Legyetek kedvesek az emberekhez. Segítsetek az időseknek cipelni a csomagjukat, és mosogassatok el otthon, ha az anyukátok/barátnőtök/lakótársatok fáradt.

Ne higgyetek el mindent, amit hallotok. A kritikai gondolkodás a legfontosabb. Nekem sem kell hinnetek, hiszen nagyon sok mindent, amit itt leírtam, már egyáltalán nem gondolok komolyan. De mindegy is, az attitűd az, ami számít!

Mosolyogjatok sokat. Egy ilyen szürke, depressziós világban már az is egy hatalmas lázadás.

Életem további alakulását, illetve művészeti jellegű tevékenységeimet követhetitek az új, merőben más blogomon: annaslaughterer.blogspot.hu