A sok komoly téma után hadd beszéljek a családomról, mert szegényeket méltatlanul mellőztem a karácsonyi incidens óta. Elsősorban az apukámnak szeretném szentelni ezt a bejegyzést, több okból is. Egyrészt, mert biztosan nem olvassa el, így azt írok, amit akarok, következmények nélkül, másrészt pedig, mert be szeretném bizonyítani, hogy ő egy rendkívül mulatságos ember. Mármint, lehet, hogy úgy néz ki, mint valami rendkívül szőrös és morcos élőlény, és tényleg van, hogy megijedek tőle a sötétben, és a barátaimat is rendszerint elijeszti, de igazából sokat szoktam nevetni rajta. Lehet, hogy a viszonyunk nem mindig volt felhőtlen, mert amikor kicsi voltam, én voltam apuci kislánya, de ahogy elkezdtem felnőni, egyre kevésbé lett elégedett velem (gondoljatok bele, se szőke haj, se cukiság, barbibabák helyett hoztam sorra a pasikat, és mindennek a tetejébe bölcsész lettem). Ezenfelül a lécet is elérhetetlenül magasra rakta a tudományos eredményeivel és a műveltségével, amit én soha nem fogok tudni megütni. De azért még mindig vannak pillanatok, amikor visszavedlek apuci kicsi lányává, és olyankor mindig történik valami kedves vagy vicces dolog. Lássuk tehát, milyen apám, a tipikus fizikus!
A fizikus, mint olyan, a legtöbb emberrel ellentétben képes arra, hogy biológiai szükségleteit teljes mértékben megtagadva, kizárólag a tudománynak szentelje magát. Ez azt jelenti, hogy az ideális fizikusnejnek időnként emlékeztetnie kell őt arra, hogy ideje volna étkezni vagy nyugovóra térni, mert félő, hogy egyébként megfeledkezne róla. Az igazi fizikus igazi aviátorszemüveget is visel, kedvenc ruhadarabja a kardigán (az öltönyt és a nyakkendőt mélységesen megveti), és elmaradhatatlan kelléke a szakáll. Semmi hitlerbajusz, kecskeszakáll vagy egyéb csökevény: olyan igazi, mindenhol növő, nagy pofaszakállra kell gondolni ilyenkor, melynek szintén tudományos okai vannak: minél kevesebb borotválkozás, annál több idő marad a fizikára. (Természetesen bajusz is jár hozzá, melynek rándulása a fizikus esetében a köszönést jelenti, ezen effektust esetlegesen morgás kíséri.) Szabadidőben más tudományok olvasás útján való felderítése is engedélyezett. A fizikus legnagyobb kincse mégis a család, hiszen nélkülük valószínűleg már éhenhalt volna hiszen mit ér az élet, ha az ember nem magyarázhat az atommagról meg a radioaktivitásról óvodáskorú gyermekének? :D
Egy jó fizikus mindemellett megőrzi fittségét, és nem hagyja el magát, mint egyes kollégák, akiket már a sofőr sem enged fel a kettesvillamosra, mert hajléktalannak nézi őket. A leghatékonyabb sport egyébként a gyermeknevelés mellett (korábban a gyerek utáni futkosás, később az udvarlók utáni futás lépguskával a kézben) a kertészkedés. Tekintélyes mennyiségű botanikai szakmunka olvasása után a fizikus nekiáll figyelemreméltó növénygyűjteménye összeállításának és gondozásának, melyben élete párja ismét hathatós segítséget nyújt. Néhány példa:
- Sanyiiii! A borsót bokrosan kell vetni!
- Sanyiiii! Már megint kikapáltad a margarétát!
- Sanyiii! Mikor ülteted már el a szamócákat végre?
Ő mindezt hősiesen tűri, sőt, hősiessége csaknem a tetőfokára hág a kerti munkák során, főképp, ha felharsan a leghatalmasabb vészkiáltás ("SANYIIII!!!!IEGYBÉÉÉÉKAAAAA!!!!"), ekkor hanyatt-homlok rohan, hogy megmenthesse a gonosz szörnyetegtől (értsd: apró termetű, riadt barna varangy) rémült feleségét. Közös gyermekük mindeközben a földön fetrengve röhög, de ez szerencsére senkit nem zavar.
A fizikus sporttevékenységei közé tartozik az is, hogy megvédi territóriumát a betolakodókkal szemben. Így hát nem meglepő, ha olykor mezítláb, pizsamában, fél kezében papuccsal, seprűvel vagy más hasonló tárggyal üldözi el a kertet tömegesen feldúló (és módszeresen összeszaró) macskákat. Szerencsére két évtized után a szomszédoknak minderre már a szemük sem rebben.
A fizikusok egyébként általában véve rettentő félelmetes lények. A közember az atommagkutatás szóra máris gonoszul vigyorgó Telleredéket vizionál a helyükre, az atomerőmű vagy a radioaktivitás kifejezésekre pedig lelki szemei előtt megjelenik Paks, mint az új Csernobil, ahol a kukoricaföldeken is kétfejű Putyinok sarjadnak. (Nagyon rosszhiszeműek esetén ugyanez a kép, csak Orbán Viktorral.) Így hát, ha falusi származású gyerekekből olykor fizikus válik, és netán az új munkahelyük levelet küld nekik, a postásnéni azt automatikusan radioaktív hulladékként és/vagy potenciális nukleáris fegyverként fogja kezelni, hiszen, ha az van ráírva, hogy ATOMKI, az biztosan azt jelenti, hogy "ebből minnyá kigyün az atony!". (Ez valós történet egyébként.)
A fizikusok gyermekeinek felcseperedésük során számos nehézséggel kell szembenézniük. Például már tudják, mi az az interferencia, és miért vannak a ködkamrában azok a kis csíkok (alfa-részecskék), de nem tudnak mondjuk még írni vagy olvasni. Kedvenc játékuk az oszcilloszkóp, és babázás helyett színes szalagkábelekkel (az a szivárványos, olyan szép *_*) meg csavarhúzókkal szórakoznak. Hamarabb jártak az Atommagkutató Intézetben, mint az általános iskolájuk udvarán.
Később, ahogy nagyobbak lesznek, úgy válik a helyzet még problematikusabbá. Először az apukájuk a menetmetszővel fenyegeti az udvarlóikat, ennek köszönhetően később kezdik a szexuális életet kortársaiknál. Aztán matekfóbia tüneteit produkálják, és bölcsésznek mennek, az apukájuk pedig ettől végtelenül szomorú lesz. Végül persze a természettudományos szemléletmódjukkal pedig képtelenek asszimilálódni a fellengzős filoszok közé. Mindezeket megkoronázandó, az Atomkis portás már nem ismeri fel őket, folyton személyi igazolványt követel, csak mert mondjuk átfestették a hajukat. Végül az apukája perverzebb kollégái kellemetlen kérdéseket intéznek, ha együtt megjelennek valahol ("Ki ez a hölgy, csak nem új barátnő?").
Aztán ott vannak még a kamaszkori veszekedések is, melyek az élesen eltérő világnézetből adódnak. Ebből is szemezgettem egy párat:
1. Tinikorú, nőnemű fizikuspalánta áll a tükör előtt, és azon szomorkodik, hogy kövér, csúnya, túl alacsony, pattanásos a bőre, nyomorultul érzi magát stb. Erre belép az apuka, és a következő dörgedelmet intézi lányához:
- Hát, azért egy tíz centit nőhettél volna még!
2. Kicsit idősebb, de még mindig tinikorú, szerelmi bánattól szenvedő fizikuspalánta zokog az ágyon fekve, körülötte halmokban gyűlnek a telesírt zsebkendők. Belép az apuka, és a következő dörgedelmet intézi hozzá:
- Na most nézd meg, mit csináltál, hát ezt a sok zsebkendőt is tönkretetted!
(Ezek olyan hatékony vigasztaló szövegeknek bizonyultak, hogy még most, 10 év elteltével is könnyesre röhögöm magam rajtuk.)
Amúgy még vagy százezer oldalt tudnék írni apukámról, és mostmár tényleg rohadtul remélem, hogy sose olvassa ezt el, de végül megpróbálom összefoglalni, hogy mi is az, amiért hálás vagyok neki. Írhatnám azt, hogy sok munka árán stabil egzisztenciát teremtett, vagy, hogy nagyon menő, hogy a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, vagy azt, hogy mennyi mindent tanultam tőle, és hogy lehetőséget biztosított a továbbtanulásomra. Írhatnék nagyon sok mindent, a természettudományos szemlélet hasznáról a nyelvészetben, vagy a gyerekkori közös kirándulásokról, meg hogy sose ivott, sose bántott minket, hogy hurcolja a seggünket ide-oda kocsival akkor is, ha holtfáradt. De igazából leginkább annak örülök, hogy él, és hogy velünk...
