Na, mivel azt mondják, hogy semmi jó nincs a tévében (most őszintén, mikor van?), személyes kötelességemnek éreztem, hogy szórakoztassam a jónépet, méghozzá nem csekélyebb dologgal, mint a családi karácsonyi katasztrófák elmesélésével. Vegyétek úgy, hogy ez az ajándékom nektek, kedves olvasóim (mármint, aki nem átall Szenteste is ilyen orbitális kreténségeket olvasni).
Háttérzenének tegyetek be egy kis Motörheadet, ma van Lemmy szülinapja! (Az új albumról írt kritikám a kulter.hu-n jelent meg, ha valaki még nem olvasta volna... jó, na, kis önreklám belefér.)
Szóval, akkor elmesélem, hogyan telik nálunk a karácsony, persze a meghitt részeket gondosan kicenzúrázva, csakis a humorfaktorra összpontosítva. A készülődés a mézessütéssel kezdődik, amikor is 2-3 receptet felhasználva, már november végén, december elején kisülnek az első sütik. Vagyis, az első pár kiló. Ezeket aztán saját készítésű cukormázzal, éjjel dekoráljuk anyukámmal, egy részüknek rejtélyesen lába kél (nem tudjuk, ki eszi meg, mert mindenki bőszen tagadja), más részük barátokhoz, kollégákhoz, rokonokhoz stb. vándorol. Így aztán karácsony előtt megint sütni kell még pár adagot.
A szaloncukrot anyukám mindig jó időben megveszi, de a sunyi kis házimanók ezt is megeszik, és akárhová is rejtegetjük, dugdossuk, álcázzuk, mindig eltűnik karácsonyig az összes. A veszteség több kilónyi szaloncukor, indokolatlan horribilis összegért, mert anya mindig megveszi a "szépet a fára". Persze ennek a rejtélyes ügynek sincs köze ahhoz, hogy apukám nagyon, nagyon szereti a csokit és szerintem ebben anyukám sem marad le mögötte. Nem vicc, nekem általában csak pár szem jut. Arról, hogy hány napig bírják a cukrok a fán, már ne is beszéljünk.
A készülődés nagy része úgy zajlik, hogy anya elzavarja apát ezt meg azt megvenni, miközben ő a hatalmas családra (nagyimmal együtt négyen vagyunk) süt pár tonna bejglit, némi sós sütit (nem kell félni, ez is rejtélyes módon tűnik el), meg főz egy kis ezt-azt, ami nagyjából egy közepes méretű afrikai ország éves ellátására lenne elegendő. Mivel kaját kidobni szégyen, érthető, hogy miért lapul az a sok alakformáló nagyibugyi a szekrényem aljában...
Apukám utálja a karácsonyt, utálja az ünnepi készülődést, utálja a vásárlást és a sok embert, így aztán ilyenkor mindig sürgős elintéznivalója akad a munkahelyén. A minap is mentem volna be a városba, de a busz meg nem jött, és ott fáztam a buszmegállóban, tudjátok, ilyen fogvacogva meg minden. Látom, apám épp menekül befelé kocsival, pont a buszmegálló mellett ment el. Ránéztem nagy, ártatlan szemekkel, meg integettem is neki, gondoltam, csak bevisz. Apám rám nézett (vagy legalábbis abba az irányba), és tövig nyomta a gázt...
Nagymamám, aki egyedül él, minden évben eljön hozzánk karácsony előtt, hogy segítsen anyukámnak rendbevágni a házat, na meg persze gatyába rázni minket is. Tudni kell róla, hogy mire én kettőt lépek, addigra ő már elment a piacra, kitakarított, és megfőzte az ebédet is, szóval egy igazi pörgős partiarc, és nagyobbakat bulizik, mint én. Remélem, egy nap én is ilyen menő leszek :)
Valamennyire én is kiveszem a részemet a készülődésből, már amennyire lehetőségem nyílik a mindennapos forraltborozás és különféle karácsonyi partik közepette. Ilyenkor van az az időszak, hogy minden barátnőm hazautazik arról a helyről, ahol éppen tanul, vagy mondjuk már ráérnek, és kedvük szottyan meglátogatni. Azt nem írom le, hogyan zajlanak az ilyen csajos pizsipartik, mert attól félek, azt már a nagyibugyiblog se bírná el, inkább elmesélem, mi minden történt nálunk az utóbbi két napban.
Apukám tegnap úgy érezte, ez a megfelelő pillanat, hogy a készülőben lévő májpástétom és bejgli fölött kicserélje a páraelszívót, ami egy laza kis szerelési folyamatnak ígérkezett. Már ekkor éreztem, hogy ideje volna elhagyni a házat, és elmenőben még láttam, hogy vérzik a keze és nagyon mérges. Mikor olyan 5 órával később hazaértem, csak azt láttam, hogy egyáltalán nincs páraelszívó, így jobbnak láttam nem kérdezősködni.
A bejgliről tudni kell, hogy minden évben szarul sikerül, avas a dió, keserű a mák, rossz a tészta és majd jövőre nem sütünk, inkább veszünk valahol - de közben meg szerintem semmi baja, és abban a biztos tudatban eszem meg az összes mákosat, hogy jövőre megint ugyanez a műsor következik.
Az igazi katasztrófaáradat reggel kezdődött, mikor fény derül arra, hogy a karácsonyfadíszek (amelyeknek egyébként hihetetlen eszmei értékük van, némelyik 50 éves üvegdísz, vagy vannak népművészeti szalmadíszek, meg amiket én csináltam gyerekkoromban stb.) nincsenek a helyükön. Szüleim feltúrták az egész padlást, ami nem kicsi, meg az összes dobozt, és hát sehol nem voltak. Aztán anyának eszébe jutott, hogy járt itt az a zakkant srác, aki egy Cobra 11 feliratú talyigával gyűjti a fémhulladékot, meg minden mást, amit eladhat, és hogy apa nemrég selejtezett ki pár dolgot. Na, ezt így szépen, összerakta, mint Sherlock Holmes a bűntény szálait, és a következőképp kommentálta a helyzetet: "SANYIIIIIIIIHAODAADTADADÍSZEKETA KOBRATIZENEGYNEKÉNELVÁLOK!!!!!!!!!!", majd idegeinek nyugtatása végett kipucolta a klotyót meg a fürdőszobát (azért remélem, nem apa fogkeféjével).
Szerencsére emlékeztem, hogy a díszek kikerültek a garázsba (férfi logika szerinti rendezés), így nemsokára előkerültek, és a családi drámának is elejét vettük. Azután a karácsonyfa is beköltözött a nappaliba, igaz, a talp, amibe bele kell faragni, kicsit összetört, de sebaj, összedrótoztuk, megáll az úgy, meg aztán anya majdnem lerántotta az egészet, mert beleakadt a papucsa az égősorok kábelébe, meg az ágak is eléggé kiállnak, szóval mindenki baromira nekimegy, a fa pedig ezt több száz tűlevél hullatásával honorálja. Pont olyan, mint egy bosszús, vedlő macska, és előre érzem, hogy jövő halloweenkor is fogok még fenyőtűt találni valahol.
A holnapi ebédhez lúdlábtortát sütöttem. A meggybefőtt meglehetősen kukacos volt, és nekem már baromira elegem van a kukacokból, mert nyáron is cseresznyét meg meggyet válogattam nagymamámnál, ezek meg mindenhol ott voltak, és még a pofámba röhögtek. De sebaj, megfőve ugye már nem tudtak röhögni, de azért kihajintottam őket a sunyiba. Ha valamit épp sütök vagy főzök, a család valamennyi tagja fölém áll, és egymással ellentétes instrukciókat adnak ("Keverjed jobban!" "Nem kell keverni!" "Minek dobod ki a kukacosat, kell a fehérje!" stb.). Persze általában sikerül elzavarnom mindenkit (végülis fakanállal felfegyverkezve nem nehéz), és a mai torta is tök jól sikerült, egy kukac sincs benne, ez tuti. Viszont, amikor a tortabevonót a csomagoláson található instrukciók szerint felolvasztottam, asszem sikerült egy új, a biológia és a fizika törvényeinek egyáltalán nem engedelmeskedő életformát létrehoznom. Csokimáz helyett ugyanis egy lében úszkáló kemény trutyi alakult ki, ráadásul rettenetes szaggal. A büdös füst beterítette az egész konyhát, majd kikúszott a ház többi részébe, úgyhogy azóta is büdös van. A Trutyi pedig kimászott a lábasból, és elindult, hogy uralma alá vonja a várost, dehát ez engem nem érdekel, majd valami hiperszexualizált férfi szuperhős elintézi, én meg, mivel nő vagyok, maradok a konyhában...
Hasonló malőröktől mentes, kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! :)
