Azt hittétek, a nyáladzás nemzetközi, és ráadásul intézményesített napján csak búslakodni lehet az elcseszett szerelmi életünk romjai fölött? Ugyan már, meg lehet ezt oldani a teljes antihangulat (megöltemazexemet-stílusú hörgős metálszámok posztolása és egész napos masszív alkoholfogyasztás, valamint újabb fekete, szegecses ruhadarabok és kiegészítők mániákus vásárlása és a párkapcsolatban élő barátnőkkel való összeveszés) nélkül is.
Ez nem az a nap, amikor rá kell jönnünk, hogy ismét eltelt egy év, és még mindig nem sikerült egy viszonylag értelmes hímneműt összekotornunk. Nem kell lehajtott fejjel, grumpy cat-et megszégyenítő undorral az arcunkon végigvonulni az utcán (ilyenkor a legjobb sehová nem menni, legfeljebb a one billion rising-ra). Nem kell egyedül vagy tetszőleges magányos barátnővel beülni a moziba az aktuális csöpögős-sírós filmre, csak azért, hogy utána még nyomorultul érezhessük magunkat. Én a magam részéről évek óta rejtélyes módon megbetegszem február 14-ére, és azzal az emberrel töltöm ezt a különleges napot, akit a legjobban szeretek: saját magammal. Egy nap itthon, amikor nem kell semmit intéznem, azt jelenti, hogy végre foglalkozhatok a környezetemmel és magammal. Tehát: extra testápolási program, mosás, pakolás, takarítás, vasalás.
Ez egy tökéletes időszak arra, hogy megszabaduljunk az exeink emlékétől. Azokat, akik komolyan megbántottak, vagy már egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak rájuk, töröljük le a telefonunról, a fészbúkról meg a levelezőlistánkból. Szedjük le a közös fotókat mindenhonnan. Vessünk tűzre bármit, ami rájuk emlékeztet. A minap sikerült tüzet raknom a szobám közepén egy jénai tálban, mondhatni maradandó élmény volt (szerencsére nem gyújtottam fel semmit). A nagyon király cuccokat persze megtarthatjuk, hogy aztán esetleg nehéz időszakokban eladjuk a Vaterán, így megteremtve az új ruhatárunkhoz szükséges anyagi hátteret. Ha az exeink sóherek voltak, mázlink van, mert nincs mit kidobni, de jelképesen dartsozhatunk a kinyomtatott fényképével, mert az fejleszti a képességeinket és lelkileg is jót tesz. Ha valakit nem utálunk igazán, vagy meg akarjuk tartani azt a szuper teáskészletet, amit egyszer karácsonyra vett nekünk, akkor is érdemes elpakolni a tőle kapott dolgokat szem elől, mert olyan érzés rájuk nézni, mintha egy hatalmas "EZT IS ELB***TAD!" feliratú transzparenst akasztanánk ki a falra.
Egy tiszta, rendezett szobától már csak a tiszta, rendezett külső okoz nagyobb örömet. A héten érdemes elmenni fodrászhoz, manikűröshöz, szoláriumba, kondiba stb., szóval bárhová, amitől szebbnek érezhetjük magunkat, és az ajándékokon megspórolt pénzt ruhákra költhetjük. (Idén egy csokor fekete csipkecsodával leptem meg magam, meg persze némi kozmetikummal, és egész héten olyan ruhákban kajtattam a városban, hogy mindenki nagy szemekkel bámult utánam. Nem vagyok biztos benne, hogy azért, mert jól néztem ki, vagy azért, mert nem bírtam normálisan lépni a magassarkúmban, de maradjunk az első verziónál.) A legtöbb lány a párját akarja lenyűgözni az öltözködésével vagy a sminkjével, ami a világ legnagyobb tévhite. Ezért vannak azok a szerencsétlenek, akik elviszik a pasijukat vásárolni, és a próbafülkéből kilépve papagáj módjára kérdezgetik, hogy: "Na és ez? Ez tetszik?". A srác meg közben beles a függöny melletti résen a szomszéd fülkébe, ahol egy másik lány épp melltartót próbál... Minden ilyen olvasómnak üzenném a következőt: menj el, és vedd meg, ami neked tetszik. Ha a srác megkritizálja a ruhadarabot, üdvözöld benne az új meleg stylistodat. Az örökérvényű szabály: magunknak öltözködünk... a pasiknak legfeljebb vetkőzünk, és szerintem ezzel mindkét oldal meg lesz elégedve. (Olyan fiú meg pláne ne szóljon semmit, aki nem tudja megvenni a saját alsógatyáját.)
Nekünk, szingliknek ilyen problémákkal nem kell szembenéznünk. A barátnőinkkel, az anyánkkal vagy egyedül vásárolunk, és aztán vállalhatatlan zenékre rázzuk a fenekünket az új cuccainkban a tükör előtt. (Ööö... vagy nem? Én apámnak szoktam megmutatni a szerzeményeket, ő úgyis azt mondja mindenre, hogy jó :D) Úgy osztjuk be az időnket, ahogy akarjuk. Gond nélkül befalhatunk egy óriási hamburgert nagy krumplival, és kérhetünk hozzá desszertet, mert nincs, aki döbbenten és rémülten figyelje, hogy hogy fér az a sok kaja a bélünkbe. Ehetünk fokhagymalevest pálinkával estére, mert nem alszik mellettünk senki, és csak a saját holminkat kell elpakolnunk magunk után. Még egy csomó ilyen példát lehetne felhozni, de a lényeg, hogy lássuk a dolgok pozitív oldalát! Ne felejtsük el konstatálni, hogy az evolúció szabályaival ellentétben nem mi vagyunk a selejtesek: az ember az egyetlen faj ugyanis, amelynek a hímjei beérik a kevésbé vonzó nőstényekkel, mert annyira be vannak fosva attól, hogy esetleg elutasítjuk őket. Hiába, ez is bizonyítja, hogy a fajtánk megérett a teljes pusztulásra... (Remélem, ez a tudat másnak is vigasztaló lesz.)
Na, én most megyek, és megiszom a jól megérdemelt boromat, holnap pedig csajos buliba megyek, úgyhogy szükségem lesz egy kis szépítő alvásra. Boldog, és lehetőség szerint giccsmentes nyálnapot kívánok minden kedves olvasómnak!
