Most valami tök mást akartam írni, de ez lesz belőle...
Igazából nem akartam nagyon elvinni a blogot személyes irányba, de már úgy érzem, hogy ebből a "humoros-parodizálós-keménykedő-csajos" vonalból kihoztam mindent, sőt, kicsit túlságosan is sokat, és most úgy döntöttem, hogy ezt kissé szüneteltetem. Nem járok már el úgy bulizni, szimpla kétségbeesésből, kényszeredett magányból, mint eddig, ritkán megyek társaságba, de ha megyek, akkor azért megyek, hogy egy kis időre átérezzem azt a boldogságot, amit nem az alkohol vagy más stimulánsok okoznak. (Ja, hogy alapból így kéne? Mondd ezt annak a több száz, több ezer embernek, akik a fájdalmukat akarják enyhíteni, mondhatni bármi áron - és tudom, hogy nem megy nekik, mert nekem se ment.)
Lassan 24 leszek, és úgy érzem, már megjártam mindent, túlzásba vittem mindent, amit csak lehetett, meghallgattam több millió kifogást, elbúcsúztam százszor, új életet kezdtem ezerszer. Valahogy meg kicsit hiába, de persze nem teljesen egészen, csak épp közben mindig magamat figyeltem, hogy én hogyan változom vagy mit kéne tennem, és elfelejtettem figyelni a világot, a környezetemet. Elfelejtettem a jelenben élni, és nem találtam megoldást a problémáimra, mert bezárkóztam a saját belső világomba, a gondolataimba. Sokan csinálják ezt, a többség talán, mi vagyunk azok, akik (Neil Gaiman szavaival) örökké a saját sötét belsőnket bámuljuk. Van itt sok minden, fájdalom és a saját magunktól való félelem, meg mindenféle furcsa, erőteljes vágy. Egyre mélyebbre merülünk, és nem hiszem, hogy itt lenne különbség férfi és nő között, bár ekkor még nem vagyunk férfiak és nők sem, a nemünk azért felel, ami ezután következik: mindenféle hülye kényszercselekvéssel próbáljuk megoldani a dolgokat, amikkel magunkba fordulva szembesültünk. Én például, mint lány, kényszeresen szépítkezek, mert azt hiszem, hogy attól jobban fognak szeretni.
Végignéztem néhányszor, ahogy az emberek személyiségét eltorzítja a függőség, míg végül már semmi nem maradt abból, akit valaha annyira szerettem. Volt, hogy az idő művelte velük ugyanezt, és volt, hogy valami más. Én meg mindig az utolsó pillanatban táncoltam vissza az ilyenek elől, és végülis egész életemben mást se csináltam. Aki pengeélen táncol, az ne csodálkozzon, ha megvágja magát. De sosem estem le, bár voltak mélypontok, de soha nem adtam fel, és mostanra nagyjából megtanultam igazán táncolni. Egy napon igazán tökéletes lesz a táncom, kecses és könnyed, mintha semmi erőfeszítésbe nem kerülne. Akkor mindenki engem néz majd, és nem fogják észrevenni a régi hegeket sem, csak az, aki igazán közel jön.
Szóval baromira nem az vagyok, amilyennek tűnök a blog egyes részei alapján. Persze minél jobban fáj valami, nekem annál inkább tombol a humorom (ami most ebből a bejegyzésből eléggé kimarad). De nem, nem vagyok férfigyűlölő, nem utálok én senkit, még a sokat emlegetett exeimet sem. Végülis nem tehetek róla, hogy nem tudtak szeretni, hiszen mindent beleadtam, és szerintem ők is, tehát nem hibásak... Maximum én vagyok hibás abban, hogy hagytam magamat megalázni bizonyos helyzetekben. Be akartam bizonyítani nekik, hogy mennyit veszítettek, de nem bizonyítottam semmit, csak azt, hogy nem sikerült túllépni. De van egy másik kategória is, a volt barátaim. Ők azok, akikkel a mai napig szívesen beszélek, és a fészbukomról sincsenek letiltva (a tiltás sem haragból, csak azért, mert nincs már semmi dolgunk egymással). Néhányan közülük nagyon jó barátaim lettek, az egyik olyan srác, aki annak idején a legtöbbször megbántott, ma az egyik legbölcsebb ember, akit ismerek, és nagyon közel állunk egymáshoz. Idén lesz 10 éve, hogy megismerkedtünk, majd egyszer talán leírom, hogyan, mert az viszont vicces. :) A legutóbbi barátom pedig az első olyan volt, akire egyáltalán nem haragudtam a szakítás után se. Ez jelentős előrelépésnek minősül szerintem. Gyűlölködés nélkül elengedni valakit lehet fájdalmas, de valahol nagyon szép.
Soha senki képével nem dartsoztam egyébként. Egyszer viszont volt egy tök jó Valentin napom egy sráccal, aki egy igazi nagydarab, tarajos punk (pont az ideálom), és elmentünk együtt kocsmába. Például a tőle kapott cuccokat azóta is őrizgetem, és jó érzésem van, amikor rájuk nézek, meg azóta is nagyon szeretjük egymást, csak inkább már barátként.
Egy másik srác, akit nagyon, nagyon szerettem, nos, vele teljesen elrontottam mindent és nagyon megbántottam. Ő most egy eléggé gázos kapcsolatban van benne évek óta, és látom, hogy nem boldog. Még mindig szégyellem magam azokért a dolgokért, pedig utána osztotta az élet a büntetést nekem is elég keményen, de egy szavam sincs, mert megérdemeltem. Ő sem az az ember már, aki volt, úgyhogy vele is megszakadt minden kapcsolat, és hát igen, a mai napig rossz... A leggyönyörűbb szeme volt a világon, majdnem fekete, de többé már nem fogok tudni belenézni.
Hát, ez van. Belerokkanni se fogok lelkileg, mással is megesik, van, aki jobban bírja, és van, aki rosszabbul. Végülis annyiszor megtörtént már...
"Nem mondom, hogy nincsen élet 15 ilyen harc után,
De nem sírok már és nem érdekel már, mit mond az anyukám!"
/Ex Costa- Gondolom/ -> ez egy punk szám, amit 14 évesen hallgattam, és azóta is imádom :)
Szóval... leveszem a maszkomat, akit érdekel, olvasson továbbra is, nem kell félni, lesznek még bőven vicces részek, hiszen velem mindig történik valami. De a szerepemet meguntam, nyilván ettől ugyanúgy feminista maradok, és bizonyos dolgokkal kapcsolatban nem változik meg a véleményem. Lesznek mindenféle bejegyzések, kritika, viselkedéstan, véleményezés, ajánlások, vallomások, vicces sztorik, amik eddig is és még sokkal több minden, szóval ami szerethető van a blogban, az javarészt megmarad. Amik nem lesznek: önsajnáltatás, megkeseredettség, sztereotípiák, általánosítások, közhelyek (vagy legalábbis igyekszem elkerülni őket). Addigis itt egy szép videó, mert, amikor a fodrászom megtudta, hogy dilidokinál voltam (igen, papírom is van róla, hogy nincs minden rendben odabent), azt mondta, hogy a pillangónak se kell pszichológus, hogy ki tudjon kelni :)
