Mélyen tisztelt publikum! Előre figyelmeztetek mindenkit arra, hogy ebben a posztban rendkívül bunkó leszek - nem mintha én jobban tudnám, viszont élvezem. Ez van. Akinek nem inge, ne vegye magára, ám tudom tanácsolni, hogy nézzünk mélyen magunkba, hiszen az önkritika nemcsak a feljődés eszköze, hanem segítségével megkímélhetünk másokat néhány kellemetlen élménytől. Igaz ugyan, hogy az írást veszem példának, mivel ehhez némiképp konyítok, ám szinte minden másra igaz az, hogy a cipész maradjon a kaptafánál - vagyis, ha nem értünk valamihez, ne keserítsük meg mások és a saját életünket a hiábavaló próbálkozással.
(Ez itt a mentegetőzés helye, mindenki nézze meg jól, többé nem teszek ilyesmit! Nem tartom magam jó írónak. Létezhetnek a világon személyek, akik annak tartanak, ám tisztában vagyok a ténnyel, hogy még ha a tehetségnek satnya szikrája is lobog bennem, sokat kell tennem azért, hogy egyszer majd hatalmas máglya legyen belőle, aminek a fényénél... hát, ha a világ előbbre nem is jut, de legalább elhamvad pár öntelt ficsúr borzalmas irománya.
...Vicceltem.)
Először is: minden művészetre vagy szakmára igaz az, hogyha valaki azt képzeli magáról, hogy ő az atyaúristen, az készüljön fel rá, hogy előbb-utóbb bebizonyosodik: ez rohadtul nem így van. Jön valaki, aki jól pofára ejti, és akkor aztán leshet. Persze van, aki olyan kőbunkó, mint egy troll, és semmivel nem lehet meggyőzni arról, hogy amit csinál, az egyenesen világpusztító erejű, oly mértékben szar.
Például, ha valaki blogot ír, akkor számítson rá, hogy az ő problémái, mindennapi apró-cseprő dolgai nem fognak érdekelni az égvilágon senkit. (Más a helyzet, ha valaki a barátainak ír blogot, mert mondjuk ritkán találkoznak, vagy csak egyszerűen nem akarja mindenkinek elmondani százszor ugyanazt.) Na persze, erről is lehet érdekeseket írni, feltéve, hogy az illetővel történnek is dolgok, vagy van annyi humora, hogy kiszínezze vele a mindennapokat. Ez azonban igen kevés embernek sikerül.
Vannak azok is, akik az érdeklődési körükről blogolnak, például könyvekről, divatról, sportról. Itt viszont rohadtul nem célravezető az, ha a kedves illető saját tájékozottságát bizonyítandó, dobálózik a szakszavakkal meg a magas cén kezdi az egészet, azt a benyomást óhajtván kelteni, hogy "ebben ÉN hatalmas király vagyok, TE meg egy semmihez nem értő kis csicska, aki sosem fog felérni a szintemre". Na már most, ez a stílus egy dolgot bizonyít: az adott sorok írója csupán egy kisebbségi komplexusos seggfej, aki így kompenzálja a saját nyomorékságát a világ előtt. Ha valaki igazán ért valamihez, szívesen megosztja a tudását másokkal, hogy a hasznukra legyen. Gondoljunk bele, mi lett volna, ha pl Einstein is így gondolkozik: "háhá, kidolgoztam a relativitáselméletet, de nem mutatom meg, mert ti hülyék vagytok hozzá! nyeenyee." De szerencsére ő nem így gondolkozott, mivel értelmes ember volt.
Másodszor: ahhoz, hogy jól tudjunk írni, műveltnek kell lennünk az irodalom terén. Tehát nem elég, ha mondjuk elolvastál pár könyvnek csúfolt egéreleséget, aminek lapjaira Z-kategóriás fantasyt, horrort vagy olcsó romantikát nyomtattak. Ez gyakorlatilag papír-, pénz- és időpazarlás. Az sem segít sokat, ha elolvastál ugyan valami igazán jót, de nem értetted. Még rosszabb, ha közben meg azt hiszed, hogy igen. A megértés ugyanis leginkább egy érzés, egy olyan valami, ami szavakkal nem írható le, és hiába olvas az ember elemzéseket vagy szakszövegeket, hiába mondja vissza szóról szóra, ha nem érzi az összefüggések bonyolult hálóját, vagy azt a kis villanásszerű valamit, ami abban a pillanatban történik, mikor a fejünkben minden összeáll. Ez egy tudományos szövegnél, egy versnél és egy regénynél is így van. Vagy akár képeknél, filmeknél. Szükséges egyfajta katarzis ahhoz, hogy tudjuk, mi is az a valami, amit olvasunk/nézünk/hallgatunk.
Ha ez nem megy, akkor hogyan várhatod el másoktól, hogy megérték és átérezzék a te mondanivalódat? (Ja igen, ezt eddig magától értetődőnek vettem: ha nincs mondanivalód, akkor értelmetlen az egész. Olyan, mintha ajándékképpen egy üres csomagot adnál oda valakinek.)
Harmadszor: az írásnak, a festésnek, a varrásnak és a beszédnek (na meg minden másnak is) technikái vannak. Ha ezeket nem ismered, esélytelen vagy. Igaz, látni manapság politikusokat, akik nem tudnak értelmesen beszélni, de ők nem igazán tekintendők példaképnek jelen helyzetben. Legyen mondjuk inkább Cicero, vagy Petőfi, vagy Salvador Dalí. Tehát, ha nem tudsz megírni egy szonettet, azt tanácsolom, ne akarj költő lenni. Ha nem tudsz lerajzolni egy kockát, ne akarj festő lenni. És ha nem tudsz egy történetet érthetően elmesélni, ne legyél író sem. Foglalkozz olyasmivel, amiben jó vagy - ilyen mindenkinek van, és mindenféle tehetséget meg kell becsülni.
Viszont ne áltasd magad azzal, hogy te leszel az évszázad költője, ha a helyesírásod botrányos és az irodalmi műveltséged szánalmas mértékű. Igazi géniuszok ritkán születnek - nekik nem igazán kell a csiszolás, de szinte biztosra vehető, hogy egyikünk sem tartozik ebbe a típusba, már csak a nagy számok törvénye alapján sem...
Végül, de nem utolsósorban, hozzátenném az eddigi klisékhez ezt is: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Viszont épp ideje lenne, hogy az emberek (én is) megtanulják észrevenni és felmérni a saját képességeiket. Sokan vannak, akik tehetségesek, de a társadalmi megbecsülés, a szülők hülyesége vagy a saját bizonytalanságuk letérítette őket az útjukról. Még többen vannak viszont azok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, és azt gondolják, hogy eddig nem mentek még mindenki másnak az agyára eléggé, így hát új területek meghódítására törekszenek. Nekiállnak verseket, novellákat írosgatni, vicceket gyártani, vagy csak úgy, "hobbiból" akármi mást, és egyszerűen pocsék az, amit csinálnak. És nem veszik észre. Na, ezért van tele az internet szeméttel. Mert attól még, hogy a kritikádat feltették egy közepesen béna oldalra, mindenféle szerkesztés és helyesírás-korrekció nélkül, az nem dicsőség. Sőt, még az sem dicsőség, ha a versed vagy a novellád belekerül valamelyik lapba - hazánkban a nyomtatás elterjedése óta mindig voltak szarok, amikre képesek voltak festéket pazarolni. Éljen az önkritika!
