...még nem tudom, milyen, mert sosem voltam az. Sokan azt hiszik, hogy elég hozzá két mell, egy p***, meg hogy az ember kilépjen a tinikorból. Hát, ez baromira nem igaz.

Nem is igazán szerettem a lányos dolgokat. Tiniként igyekeztem minél lehetetlenebb ruhákba bújni, fura színűre lakkoztam a körmömet, és minden hímneműt alanyi jogon hülyének néztem - volt is benne igazság, mert nagyjából 13 évesen elkezdtem szembesülni azzal, hogy a fiúknak csak a külső számít, hogy összevissza hazudnak, hogy a hátunk mögött kibeszélnek és alapjában véve rendkívül bunkók. Na persze, most mindenki jönne azzal, hogy mekkora egy férfigyűlölő vagyok, mi? Na olvassatok csak tovább szépen. Egy nagyon kedves barátom azt mondta, hogy aki nem viselkedik királylányként, az ne várjon szőke herceget - és fordítva. Nem csodálom, hogy eddig nem volt az életemben olyan férfi, akivel működőképes hosszútávú kapcsolatom lett volna, ha egyszer én sem viselkedek úgy, mint egy nő.

És aztán megtanultam, hogy mindig keménynek kell lenni, gondoskodni magamról, egy személyre főzni, megszerelni az elromlott dolgokat. Hogy nem szabad sírni, emelt fővel kell viselni a veszteségeket, a gyászt, a magányt. Megtanultam az egyedüllétet szeretni, és persze a harcaimat is magamnak kellett megvívni, mert nem védett meg senki.

Utáltam, ahogy kinézek, mert nem vagyok magas, vékony, nagy mellű, szőke, kék szemű... Bazinagy az orrom és a fülem, a hátsómról már nem is beszélve. Utáltam, hogy kényszeresen beégetem magam mások előtt, mert nem vagyok képes őszintén beszélni a gondolataimról - félek, hogy hülyének néznek. Vagy éppen okoskodónak... De teljesen mindegy, hiszen így is kígyót-békát kiabálnak rám, pedig csak egy perverz, idióta lányt látnak, aminek köze nincs ahhoz, aki vagyok. Gondolom, a blogolvasók is most csalódottak lesznek, hogy nem a szokásos kreténkedést kapják, na nem mintha sok olvasóm lenne, úgyhogy mindegy is. Ja, igen, és valahogy folyton szerencsétlennek éreztem magam, mert belül még mindig az a lapátfülű, kusza fogú, szemüveges kislány voltam, aki annyira naiv, hogy folyton gúnyt űznek belőle az osztálytársai.

A haragomat úgy dédelgettem, mint más a kedvenc háziállatát, mert nem volt más, ami segített volna túljutni a csalódásokon. Abból persze akadt bőven, hiszen aki így áll hozzá a dolgokhoz, az ne is várjon mást. És lehet, hogy 15 évesen még normális, ha az ember mindig dühös, de 23 évesen már baromira nem az.

Most meg kell tanulni nem haragudni, és féltékenység nélkül szeretni. Meg kell tanulni szeretni magamat, újra meg kell tanulni sírni. Néha gyengének is kell lenni, mert egy nő méltósága nem abból áll, hogy hisztizik, hogyha megbántják. Ennek semmi köze a méltósághoz igazából. Néha jó lenne valaki, aki megvéd. Majd egyszer, talán...

Végül itt van 2 kép arról, hogy milyen voltam, és milyen vagyok most, már csak azért, hogy ne arc nélkül hőbörögjek az interneten, mint a többi suttyó: